A sótartó felé

Ott ült az egész rokonság és Ursula, egy roppant csinos, tizenhat éves lány Warnemündéből, cseregyerek. Már megmutatták neki Budapestet, levitték a Balatonra, ma este a magyar konyha volt soron. Kitettek magukért; halászlét adtak, tejfölös paprikás csirkét, háromféle rétest. Még a csirkénél tartottak, amikor Valkó Károly körülnézett, és így szólt:

- Hol a só?

Ursula miatt németül is el kellett mondani mindent. De Valkó még kívánta is a kérdésre a választ, a mosolyra a viszonzó mosolyt. A nagy zsivajgásban, nevetgélésben amúgy se figyelt rá senki.

- Der Salz? - kérdezte, s rámosolygott Ursulára.

- Das Salz - javította ki a lány visszamosolyogva, és a sótartóra mutatott. Aztán, sajnos, másfelé fordult a figyelme.

A sótartó nem volt messze. Legalábbis úgy látszott, mintha nem volna messze. Valkónak ötvenéves kora óta fokozatosan romlott a bal szeme, örök rettegésben élt, hogy nem újítják meg gépkocsivezetői jogosítványát. Rosszul tudott távolságot becsülni, és ezen már a szemüveg sem segített.

Kinyújtotta kezét a sótartóért. Nem érte el. Még messzebb nyújtotta. Azt várta, hogy valaki segít, de Tildi, a kisebbik lánya, épp a galuskát kínálta körül.

- Das sind die ungarischen galuska.

- Nudeln? - kérdezte, mert csak a nudlit ismerte a szép warnemündei lány.

- Nicht Nudeln, sondern galuska - magyarázta Valkóné, és mindenki nevetett.

Eközben a testes családfő, akivel senki sem törődött, áthajolt az asztalon, valósággal ráfeküdt, aztán a szó szoros értelmében fölmászott rá, és - kitaposott, fekete, fűzős cipőjében - megállt a hófehér abroszon. Erre se figyelt föl senki. Most éppen az uborka kovászolását magyarázták Ursulának, ami elég nehezen ment, mert senki se tudta, mit jelent németül kovász. Valkó tehát útnak eredt az asztalon, átlós irányban a sótartó felé.

Kettőt lépek - gondolta -, s ott leszek.

De nem egészen így történt. Nem mintha a sótartó távolodott volna: inkább azt kell mondani, hogy az egész asztal, a rajtalevővel s körülülőkkel, mintha megtágult volna. A kis tárgyak megnőttek, a nagyobbak még nagyobbak lettek. A tányérka, mely a savanyúságnak volt odakészítve, akkorára nőtt, mint egy szökőkút medencéje, egy heverő fogpiszkáló, mint egy előregyártott vasbeton gerenda. (Valkó a 71. sz. Építővállalat anyagátvevője volt. Innen a hasonlat.) Nem csoda, hogy ebben a táguló univerzumban Valkó csak ment, ment, aztán sietségre fogta, de a sótartó (bár nem is távolodott) semmivel sem került közelebb.

Ilyenkor már nem lehet megállni. Valami zúg az emberben: gyerünk, gyerünk... Izgalmában Valkó észre se vette, hogy halkulóban a nagy vendégzsivaj. Futásnak eredt, de aztán eszébe jutott, hogy szívbillentyű-elégtelensége miatt a körzeti orvos még a lépcsőjárástól is eltiltotta. Megállt, zihálva nézett körül.

Szerencséje volt. Egy kard hosszúságú késpengén kellett csak átlépnie, s ott várta a kocsija, egy 1500-as Fiat. Kanadából kapta, már használt állapotban, a sikkasztás miatt külföldre szökött sógorától. Kinyitotta az ajtót, beült.

Az ablakok be voltak fagyva, a motor is nehezen indult. Néhány percig melegítette, aztán nekivágott a hómezőnek, lassú tempóban, óvatosan. Ez már a vérében volt, amióta a Margit híd kellős közepén rosszul becsülte a távolságot, és hátulról alácsúszott egy nagy autómentő kocsi emelődarujának. (Tulajdonképpen ebben is szerencséje volt, mert mindjárt fölkapcsolták a kampóra.)

De most a hóban még jobban vigyázott. Kikerülte a szerteszét heverő kenyérmorzsákat, lefékezett minden abroszgyűrődésnél, de hiába! Alig tett meg tíz-tizenkét kilométert, s máris beleszaladt egy útjelző táblába.

A pózna kidőlt. A motorra rányomódott a hűtő, és megállt. Valkó megnézte a hóba süppedt táblát, melyre az volt kiírva: A sótartó felé - egyébként fölöslegesen, mert a sótartó, habár az is bele volt süppedve a hóba, tisztán idelátszott. A feleségét viszont már csak homályosan látta, belemosódva a téli hómező derengésébe. Épp nevetett. Biztosan hibásan mondott valamit németül - gondolta az anyagátvevő, miközben továbblábolt a térdig érő hóban.

A felső réteg el volt jegesedve, ami megnehezítette a járást. Ő azonban ment, ment, mert ilyenkor már nincs megállása az embernek akkor se, ha a fűzős cipőjén több kilós hókoloncokat cipel. Már-már fogytán volt az ereje, amikor megint történt valami. Az ő hagyományos szerencséje most se hagyta cserben. Egyszer csak elébe kanyarodott egy kutyák vontatta szán.

Először elmosolyodott. Hogy kerül az asztalra kutyaszán? - gondolta, de aztán elkomolyodott, sőt elérzékenyült, mert eszébe jutott ifjúkorának kedves olvasmánya, a Scott utolsó útja, melybe a kamaszkor egész hőskultuszát és romantikáját beleálmodta. Csak behunyta szemét, s már ő volt az angol kapitány, aki fagyhalált halt a Déli-sarkon... és tessék! Milyen az élet! Most ott állt, megkopaszodva bár, szervi szívbajával, abban a tragikus hatnapos hóförgetegben, és ostora pattogtatásával nógatta futásra a tucatnyi izmos, hosszú szőrű, sarkvidéki kutyát.

Helyzete nehéz volt, s egyre nehezült. A hőmérő higanyszála leszállt, s neki se sátra, se kétszersültje, se petróleumkályhája. Kutyái egymás után belebukfenceztek a hóba, mert kutyaeledele se volt. De azért csak hajtott, hajtott, három nap, három éjszaka, hajtott étlen-szomjan, fagyoskodva, a reménytelen mentőexpedícióban reménykedve hajtott, míg csak a harmadik nap estéjén az utolsó kutya is ki nem dőlt.

Teljes csönd borult rá. Ameddig ellát a szem, csupa hó. Üres a látóhatár, eltűnt a rokonság, el a felesége, el még a warnemündei lány tündöklő szépsége is. Csak egy aranyszín lángocska libegett a fekete égen, a sótartó közvetlen közelében. Tildi ugyanis a német vendég tiszteletére kiverekedte, hogy két gyertya is világítson a vacsoraasztalon. Az anyagátvevő áhítattal nézte. "Istenem - mondta magában. - Északi fény!" Lába szárán lassan kúszott föl a jég.

Elővett egy kis előjegyzési naptárt, ahová a kiszállásai voltak följegyezve, és dermedt kezével, félig befagyott töltőtollával beleírta: Isten óvja a Királyt! - habár még ifjan is szocdem volt, nemhogy királypárti. Aztán még földerengett valami az ifjúságából, és hozzáírta: Éljen Anglia! - holott sose járt Angliában, mindig csak Olaszországba vágyott, de tavaly, amikor megkapta az útlevelet, hetven dollárral a zsebében nem mert egy ilyen hosszú utazásnak nekivágni.

A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.

Login
Youtube videók
Friss kommentek

Eladó Ház Üzlet Ercsi
Eladó Családi Ház Ercsiben